Posts Tagged ‘Mad Men’

Mad Men: stílusos (Reklám)őrültek

hétfő, április 2nd, 2012

Egy hete kezdődött el a Mad Men (Reklámőrültek) ötödik évada, biztosan közületek is sokan már nagyon várták, hogy közel másfél év után végre folytatódjanak a kalandok. Az IMDb-n jelenleg 8,8-ra értékelt sorozatot eddig több tucatnyi filmes díjra jelölték, amelyek közül sokat meg is nyert. Többek között a legjobb sorozatnak, legjobb főszereplőknek járó Aranyglóbuszt, BAFTA-, SAG- és Emmy-díjakat is. Többször is díjazták a sorozat jelmeztervezőjét, Janie Bryant-et, nem érdemtelenül, hiszen jórészt a Mad Men népszerűségének (is) köszönhető, hogy a divatvilág és a nagy tervezők figyelme újra a hatvanas évek stílusa felé fordult. Mindezidáig valahogyan kimaradt az életemből a Mad Men, de most, hogy bejegyzést kellett írnom a sorozatban megjelenő divatról, elkezdtem nézni. Most már értem a lelkesedést, egy hétvége és egy évad után engem is beszippantott a reklámőrület. (Az askmen.com egyik, kulisszatitkokat megosztó cikke szerint Barack Obama is nagy MM-rajongó.)

életérzés

(tovább…)

Probably the Best Film in the World

szerda, május 26th, 2010

Még az elején próbálok mindenkit kiábrándítani: semmi finomítás, szűkítés nem következik a cím után. Tudom, borzalmasan és jogtalanul, részrehajlóan és védhetően túlzok, de minthogy ez itt az én felségterületem, teljesen konzisztens módon állíthatom azt, hogy Tom Ford A Single Man c. filmje a legjobb film a világon. Az elfogultságom nem abból származik, hogy egyébként bármibe fogadok, Tom Ford híresebb Christian Slaternél, hanem abból, hogy a különleges és kimunkált kreativitással megalapozott maximalizmus és még némi autobiografikus flair tökéletes filmrecept. Legalábbis nekem. Aki nem vagyok filmes szakember, de szeretem a szép és tartalmas emberi viszonyokról szóló történeteket és az ezeknek megfeleltetett szép tárgyakat.

Meg a másik, hogy valószínűleg megvannak a megfelelő tapasztalataim ahhoz, hogy értsem a magánynak azt a dimenzióját, amit ez a film megnyit. Amikor valójában nem is vagy egyedül. És a másik ember jelenléte csak felerősíti a magányérzeted. Amikor tudatában vagy annak, hogy a maximálisan kidolgozott önmagaság-technikáidat már senkivel sem fogod megosztani. Mégha bárki kíváncsi, receptív is lenne rájuk. Annyira hatvannyolcas film ez, miközben a hatvannyolcasság semmilyen markere nem jelenik meg benne – ok, a témaválasztást leszámítva.

Az A Single Man narrációja és képmontázsai olyanok, mint egy akkurátus, pontos és profi filozófiai érvelés. Következetesen végigvitt és pontosan definiált fogalmak – tárgyi szimbólumok (ld. pl. Huxleyt, mint irodalomóra-témát), konzisztens érvelés – környezetrekonstrukció és éppen annyi innovativitás, amennyi a szakmai teljesítményt mérhetővé teszi. De a legszebb benne, hogy Tom Ford tud kezdeni valamit a pátosszal – mert az eleganciát kapcsolja hozzá. Egészen más egy Kurt Cobain-stílű öngyilkosságfilm, mint ez, amiben az öngyilkosság teljesen megalapozza önmagát, ennek ellenére le lehet mondani róla. Amiben az öngyilkosság stiláris követelmény – ezért kell másként, természetes halálként bekövetkeznie.

És ha belegondolunk, Tom Ford hihetetlenül súlyos dolgot állít, amit ma egyre kevesebben. És amit csak egy konkurrenciahelyzeteiről híres, kreatív szakterület arisztokratizmusa felől lehet belátni. Azt, hogy az élet önmagában nem érték. Még a tökéletesen felépített élet sem az.

S ha már itt tartunk, Tom Forddal egyetértek abban, hogy a Mad Men vizuálisan tökéletesen kidolgozott sorozat, hogy Julianne Moore (Charlie) tökéletes színésznő, hogy a college-tanár lakásának dizájncsúcsteljesítménynek kell lennie, hogy egy zokninak személyisége van és abban nem utolsó sorban, hogy egy tökéletesen bájos arcú tinisrác (Nicholas Hoult/Kenny Potter) csak egy fehér mohairpulóverben tehető még vonzóbbá. Arról viszont már Tom Ford győzött meg, hogy Colin Firth (George Falconer) ideális választás volt a filmbeli szerepre. Bevallom, én Colin Firth minden színészi teljesítménye ellenére sem hittem, hogy valami valaha kiássa őt a markdarcyságból. Ami miatt sikeresnek érzem Tom Ford szereplőválasztási stratégiáját, az éppen a szocializációs örökségre való apellálás: Colin Firth gyerekkora óta ismeri a college professor-életmódot.

Szóval nézzétek meg a filmet. Akinek nem tetszik, csak magára vethet.