Posts Tagged ‘Karl Lagerfeld’

Új trend: a háromrészes

szombat, október 20th, 2012


Róluk szól az őszi divat, pedig csak a három diktátor – Karl Lagerfeld, Miuccia Prada és Marc Jacobs élt ezzel a variációval. A három guru a nadrágra szoknyát/ ruhát és dzsekit/kabátot rétegzett, és próbálkozásukat üdvrivalgással fogadta a szakma. Mindenesetre ehhez is idő kellett, hiszen ezzel a megoldással nem először próbálkozik Karl Lagerfeld és Marc Jacobs. Az első kísérlettől mindenki fanyalgott, most viszont azt állítják a kritikusok, ráhibáztak az új stílussal.
(tovább…)

Galliano után

szombat, október 13th, 2012

Elbocsátásával a francia luxusipar gyökeres változásokat élt meg. Egy ideig nem is volt utódja a Dior-háznál, aztán több hónapi tárgyalás, találgatás – és lehet, hogy intrika után végre megtalálták azt a divattervezőt, aki Marc Jacobsnál kevesebbet kért azért, hogy a Christian Dior-ház vezető divattervezője legyen. (tovább…)

K, mint Karl

csütörtök, január 26th, 2012

Karl Lagerfeld (igen, ő az a napszemüveges-bőrkesztyűs-fehérhajú bácsika a Chanel partikról), nos, tehát Herr Karl tegnap egy affordable fashion, azaz a “köznépnek” is (relatív) hozzáférhető kollekciót adott ki Karl by Karl Lagerfeld márkanév alatt.

Dióhéjban a tervezőről csak annyit említenék meg, hogy 79 (saját bevallása szerint csak 74) évesen mindamellett, hogy három divatház (a Chanel, a Fendi, és a saját Karl Lagerfeld) főnöke, számtalan téren és művészeti ágban kipróbálta magát: rajzol (mondjuk egy divattervezőnél ez alap), filmeket készít, kólásdobozt és -üveget dizájnol (szigorúan a light verziónak), kristálypoharakat tervez a svéd Orrefors üvegműves cégnek, modelleket pártol fel és karriereket épít (pl. Claudia Schiffert is ő jutatta a topmodellek közé) – a sort még hosszan lehetne folytatni. Egy interjúban erről a multilateral dezvoltat oldaláról az Architectural Digest szaklapnak így nyilatkozott: ” I can do whatever I want. Exclusivité is very démodé.” (tovább…)

Csipkedivat 2010 nyarán

vasárnap, március 28th, 2010

Idény nyáron sem kell lemondani a csipkéről. Must have, már csak azért is, mert szorosan összefonódik a nyár egyik legerősebb trendjével, az underwear as outerwear irányzattal. Ennek megfelelően a csipke egyik legnépszerűbb változata a fehérneműnél alkalmazott textíliára emlékeztet. Ezt nem csak szegélyezésre használják, több divattervezőnél ennél már több.

A nyár másik kedvence a horgolt, kötött csipke. A leghangsúlyosabb modellekkel Chanelnél találkozunk, hiszen a nyári kollekció a parasztos motívumokra épült Karl Lagerfeldnél.

A francia divatház mellett viszont többen is előszeretettel készítettek egy-két darabot horgolt, kötött csipkéből.

Többen is a madeirát választották.

Ezek közül Elie Tahari kollekciója vett le a lábamról. A madeira trencskóra nincsenek szavaim. 

A nyári csipkedivat attól teljes, hogy ennek a textúrának minden változatát feldolgozták. Így a hímzések, csipke-applikációk sem idegenek a nyártól.

És elmaradhatatlan a drága francia csipke is, amelyet a legszebben Erdem dolgozott fel.

A csipke szegélyezésre is alkalmas, és jól mutat.

Nagyon tetszenek még a Behnaz Sarafpour tervei.

És valódi műalkotásokat mutatott be Marchesa, Hollywood legújabb kedvence.

(K.Gy.)

Szerelem, emancipáció, interkult – Coco Chanel és Igor Stravinsky

szerda, március 17th, 2010

Végre egy karakteres arcú Coco Chanel és sajnos egy pretenciósan giccses film két (három) egyenértékű alkotóegyéniség egymáshoz való viszonyáról.

Igazán megérett az idő arra, hogy elcsípjem Jan Kounen Chanel és Stravinsky szerelméről szóló filmjét – a harmadik Chanel életrajzi filmet, amit az évforduló körül hoztak össze. Az Audrey Tautou-féle alakításhoz volt szerencsénk a mozikban, erre a ráadásul Cannes-ban is bemutatottra mintha nem lett volna kíváncsi a szűkebb pátriabeli közönség. Pedig a magam részéről erre voltam a leginkább kíváncsi elejétől fogva. S ráadásul úgy láttam, hogy teljesen egyedül ültem a moziteremben, nem tudtam elszórakozni azzal, hogy ki milyen kényszerreakciókat produkál a sokszor sajnos borzalmasan hatásvadász képsorokra.
Ha a film elejétől és végétől el lehetne tekinteni, na meg kiollóznánk néhány részt a közepéből – amitől a két órás tartam helyett egyből közönségbarátabb lenne a film – akkor már egyből nem is volna akkora baj. Igy viszont kezdődik minden a Chanel-klisék legerősebbikével, amire mindhárom film rájátszott, azzal tudniillik, hogy a Mademoiselle nem bírta elviselni a fűzőt, levegőre vágyott – lásdésértsd. A ruha szimbolikus szorítása elleni lázadást nem akarom többet látni, sajnálom.
A vége pedig egyenesen siralmas, amikor mindenféle emlékezésalakzatok örve alatt belekomponálják a Stravinsky-előadásba a két szereplő teljes hátralevő életét, s nem kímélnek meg a 30 évvel idősebbre maszkírozott szereplők látványától sem.
Pedig itt még az az előny is adott volt, hogy végre nem a Chanel-fotók szerinti Chanelt akarták megtalálni (ld. Audrey tökéletesen beállított képeit vagy a siralmas Shirley MacLaine-féle old Coco Chanelt). Anna Mouglalis ideális a szerepre. (Mint ahogy Mads Mikkelsen sem utolsó választás Igor szerepére.)

Pontosan azt a női testideált képviseli, amit Chanelnek köszönhetünk, s a fekete-fehér, fehér-fekete kombinációk is istenien állnak rajta. A szereplőválogatáson túl a filmnek két nagy előnye van.

1. Gyönyörűek a díszletek és a kosztümök – Césarra is jelölték a Chattoune-t a jelmezek tervéért. A ruháknál szebbek viszont a belső terek. Chanel vidéki kastélyának fekete-fehér és enyhén szecessziós berendezése valóban valami tökéletesség-feelinget hordoz.
2. Szépen dolgozza fel a film két különböző kultúrkörből érkező, de hasonlóan nagyformátumú nő egymáshoz való viszonyát. Ezért az interkult erős fogalma a sztoriformázásnak. A film egyik kifogástalan jelenete az, amelyben Catherine Stravinsky színes textíliákkal kezdi kidíszíteni a Chaneltől kapott fekete-fehér hálószobát. A sokgyerekes nő versus a stabil szakmai háttérrel rendelkező nő. Valójában egymásra kíváncsiak.

A sztori implikálja azt is, hogy a zene és a divat konzseniális művészetekként értelmezhetőek. Persze – a konzsenialitás Coco szempontjából érvényes. Stravinsky véleményét senki sem kérdezte. Ilyen aránytalanságok természetesen vannak. Mégiscsak európai és francia nézőpontú, nem orosz film ez.
Viszont, akinek nincs idege a túlságosan szimbolikusra tervezett, a magaskult technikáit egymásra halmozó, modoros jelenetekhez, az mondjon le a filmről. A Chanel-hagyaték aktualizálása iránt érdeklődőknek viszont kötelező. Mert például benne van a Chanel Nro 5 keletkezéstörténete.
Közben arról se tessék megfeledkezni, hogy nagy a zűr a Chanel-ház tervezőjének nyugdíjazása körül. Lagerfeld or Elbaz? Ez itt a kérdés. Mert a Tautou or MacLaine or Mouglalisra adott válasz nem kétséges.
Schiap