Posts Tagged ‘Candace Bushnell’

Sex and the City 2. Pró és kontra

szerda, június 23rd, 2010

Let’s talk about Sex and the city 2.

Már nem is ajánlani szeretném a filmet. Arról lekéstem. Aki eddig kíváncsi volt rá, ultimátumszerűen megnézte a bemutató első napjaiban, az emberek nagy részét meg amúgy sem lehet meggyőzni arról, hogy ezt a filmet látni kell. Az 1-es movie után nem is csodálom. Pedig a rengeteg és számtalan negatív kritika ellenére a SATC2. nem is olyan rossz. Sőt, egyenesen jónak mondható. Bizonyos pontokon felér a sorozat sokat emlegetett és most már alaposan eltúlzott nívójára.

Arról nem is beszélve, hogy lélektanilag viszonylag hiteles az alapszitu. Mi lehet a tökéletes házasság fő problémája? A gyerekvállalás elutasítása. És erre a film igen konkrét választ ad: tegyük fel, hogy a gyerek egyszerű stiláris kérdés – vannak párok, akikhez nem illik. Mint ahogy vannak nempár párok, akikhez igen, nők, akikhez igen ésatöbbi. Miért lenne gond az, ha két extra környezetben élő ember egyszerűen úgy döntene, ennyi bőven elég. És ez így is van, kis konfliktushelyzetek ellenére a két személy elégséges tud lenni egymás számára. Ebben meg senki ne értsen félre senkit: nem ezt a mentalitást szeretném propagálni, csak a létjogosultságát igazolni. (Mindegy, a meggyőzés nem az én asztalom.) Úgy látom, Lady Gaga is ebbe az irányba spekulál.

A másik felvetett probléma az unalomé. Tud-e unatkozni egymás mellett két, egymáshoz tökéletesen illő ember? Meddig tart a kifogástalanul felépített összetartozás vonzereje? Remélhetőleg, mindörökké, ámen, legalábbis a film erről beszél. És mért ne hinnénk neki? Amíg ellenkező bizonyítékaink nincsenek.

Cselekményvezetés. Ebben értek a legkevésbé egyet a filmmel. Az egész közép-keleti escapizmus nem kellett volna a filmbe,  így is megmaradt volna egy tűrhető és követhető narráció, amivel ráadásul az orientalizmus címszó alatti kritikákat is mind elkerülhették volna. De komolyan, ki mit várt el Michael Patrick Kingtől? Az egyszer biztos, hogy nem az a rendező, aki kulturálisan hiteles képet fog majd összedobni egy glamour-városnak beállított helyből, ahol ráadásul nem is lehetett leforgatni a film vonatkozó jeleneteit (ezért valójában Marokkó a helyszín – ld. az IMDB összefoglalóját is.) :)

Szereplők. Ezen a téren nyújt a film a legtöbbet az előzőhöz képest. Végrevégre mindenkivel történik valami érdemleges, mindenki fejlődik valamerre, ráadásul eléggé okosan – most Miranda kerül kissé háttérbe és előtérbe Charlotte.  Samantha visszatér a korai egójához, csak a pasii átlagéletkora változik. Főkérdés: mi jár együtt a korral?

A Carrie-re vonatkozó tanulság – megtanulni hallgatni – igen szépen épül fel a New York Times-os kritika és karikatúra margóján. Erre a szájtapaszra – bevallom – nekem is igen nagy szükségem lenne olykor.:) Ami azért is zseniális részlet, mert viszonylag finoman reflektál a filmmel és kontextusaival kapcsolatos kritikákra. Igen, az igazság az, hogy zsánerfilm voltleszésmarad az SATC és ennél többet senki ne is várjon tőle. Zsánerfilmnek meg egyáltalán nem gyenge. Merthogy szociológiailag végül is hiteles: a kilencvenes évek végének sikerszakmái és metropoliszi karrier- és párkapcsolatmintái korrektül benne vannak. Lassan pedig ez is a múltté. Amit rendező, stáb és színészek tudni is látszanak.

Ruhákcipőkgardrób. Hogyha valamiben valóban csalódnom kellett, az éppen ez a fejezet. A nyaktörő magassarok alternatíva nélküli intézményesülése. Hacsak a piacon beszerzett gyöngyös kis modellt nem számítjuk a reális alternatívák közé – látta valaki, hogy ezt viselték volna?

Patricia Field egyre gátlástalanabbul érvel a mixandmatch mellett – ami nem is baj, csak egyre konzisztencia nélkülibb szerkók kerülnek ki a keze alól. Még akkor is, ha a jókétévtizedes múltidézés részeként. Ráadásul éppen most, a minimalizmus vizuális világtrendje idején.

Ok, szavazzunk tehát a SATC 2-re. Pró vagy kontra? És ha valamelyik, miért?