Szerelem, emancipáció, interkult – Coco Chanel és Igor Stravinsky

Schiap, 2010. március 17. szerda

Végre egy karakteres arcú Coco Chanel és sajnos egy pretenciósan giccses film két (három) egyenértékű alkotóegyéniség egymáshoz való viszonyáról.

Igazán megérett az idő arra, hogy elcsípjem Jan Kounen Chanel és Stravinsky szerelméről szóló filmjét – a harmadik Chanel életrajzi filmet, amit az évforduló körül hoztak össze. Az Audrey Tautou-féle alakításhoz volt szerencsénk a mozikban, erre a ráadásul Cannes-ban is bemutatottra mintha nem lett volna kíváncsi a szűkebb pátriabeli közönség. Pedig a magam részéről erre voltam a leginkább kíváncsi elejétől fogva. S ráadásul úgy láttam, hogy teljesen egyedül ültem a moziteremben, nem tudtam elszórakozni azzal, hogy ki milyen kényszerreakciókat produkál a sokszor sajnos borzalmasan hatásvadász képsorokra.
Ha a film elejétől és végétől el lehetne tekinteni, na meg kiollóznánk néhány részt a közepéből – amitől a két órás tartam helyett egyből közönségbarátabb lenne a film – akkor már egyből nem is volna akkora baj. Igy viszont kezdődik minden a Chanel-klisék legerősebbikével, amire mindhárom film rájátszott, azzal tudniillik, hogy a Mademoiselle nem bírta elviselni a fűzőt, levegőre vágyott – lásdésértsd. A ruha szimbolikus szorítása elleni lázadást nem akarom többet látni, sajnálom.
A vége pedig egyenesen siralmas, amikor mindenféle emlékezésalakzatok örve alatt belekomponálják a Stravinsky-előadásba a két szereplő teljes hátralevő életét, s nem kímélnek meg a 30 évvel idősebbre maszkírozott szereplők látványától sem.
Pedig itt még az az előny is adott volt, hogy végre nem a Chanel-fotók szerinti Chanelt akarták megtalálni (ld. Audrey tökéletesen beállított képeit vagy a siralmas Shirley MacLaine-féle old Coco Chanelt). Anna Mouglalis ideális a szerepre. (Mint ahogy Mads Mikkelsen sem utolsó választás Igor szerepére.)

Pontosan azt a női testideált képviseli, amit Chanelnek köszönhetünk, s a fekete-fehér, fehér-fekete kombinációk is istenien állnak rajta. A szereplőválogatáson túl a filmnek két nagy előnye van.

1. Gyönyörűek a díszletek és a kosztümök – Césarra is jelölték a Chattoune-t a jelmezek tervéért. A ruháknál szebbek viszont a belső terek. Chanel vidéki kastélyának fekete-fehér és enyhén szecessziós berendezése valóban valami tökéletesség-feelinget hordoz.
2. Szépen dolgozza fel a film két különböző kultúrkörből érkező, de hasonlóan nagyformátumú nő egymáshoz való viszonyát. Ezért az interkult erős fogalma a sztoriformázásnak. A film egyik kifogástalan jelenete az, amelyben Catherine Stravinsky színes textíliákkal kezdi kidíszíteni a Chaneltől kapott fekete-fehér hálószobát. A sokgyerekes nő versus a stabil szakmai háttérrel rendelkező nő. Valójában egymásra kíváncsiak.

A sztori implikálja azt is, hogy a zene és a divat konzseniális művészetekként értelmezhetőek. Persze – a konzsenialitás Coco szempontjából érvényes. Stravinsky véleményét senki sem kérdezte. Ilyen aránytalanságok természetesen vannak. Mégiscsak európai és francia nézőpontú, nem orosz film ez.
Viszont, akinek nincs idege a túlságosan szimbolikusra tervezett, a magaskult technikáit egymásra halmozó, modoros jelenetekhez, az mondjon le a filmről. A Chanel-hagyaték aktualizálása iránt érdeklődőknek viszont kötelező. Mert például benne van a Chanel Nro 5 keletkezéstörténete.
Közben arról se tessék megfeledkezni, hogy nagy a zűr a Chanel-ház tervezőjének nyugdíjazása körül. Lagerfeld or Elbaz? Ez itt a kérdés. Mert a Tautou or MacLaine or Mouglalisra adott válasz nem kétséges.
Schiap

Címkék: , , , , , , , ,

Egy hozzászólás ”

  1. bokor:

    Szívesen olvasnék még erről a divat-korszakról, a formaelemek továbbéléséről. Az öltözködésben megnyilvánuló elfojtásról és csábításról. írjatok még erről.

Szólj hozzá