Ez nem egy táska, ez egy Pell Art!

Schiap, 2010. február 23. kedd

A divatvilágban a válság egyik pozitív hozadéka volt a klasszikus darabok, a kézzel készült, igényes kivitelezésű kiegészítők iránti megnövekedett érdeklődés.

Az elmúlt két évben nem lehetett úgy felütni divatmagazint, hogy stílustanácsként ne azt olvastam volna, hogy tessék időtálló darabokba befektetni a pénzt. Tessék klasszikus szabásmintájú ruhadarabot vásárolni (ha már valamit), tessék bőrtáskába fektetni (lehetőleg hírnévvel rendelkező modellbe), tessék olaszoktól bőrcipőt venni, tessék megkeresni a szaktudás nyomát magán viselő kisszériájú, sőt rendelésre gyártott egyéni darabokat. Az, amit a nagy divatvárosokban a fast fashion által inflálódó trendek ellenében felfedeztek az elmúlt évtizedben, hirtelen univerzális tudássá lépett elő.

Ezekről a tanácsokról mindig a Pell Artra asszociáltam. A kolozsvári bentlakásnegyedben másfél évtizede kulturális helyszín a bőrárubolt – a Croco pizzázó, a Marty café és az ideggyógyászat négyszögében. A hely szimbolikus földrajza sem mellékes: a bentlakásból az egyetemre, könyvtárba, kocsmába, kiállításmegnyitóra, randira, moziba sietők nézik naponta ezt a kirakatot.

A kilencvenes évek végén a Pell Art bőrtáska státusszimbóluma volt a bölcsész egyetemistának (mára már nem ennyire egyértelmű a képlet). Emlékszem, külön örültem neki, hogy a „pici görög” táskába csőbe tekerve befértek az A4-es méretű kurzusok.

Balázs László, a Pell Art kitalálója a nyolcvanas évek óta készít kisszériás bőrkiegészítőket. A történet úgy kezdődött, mint a „divat a szocializmusban”-történetek általában: nagy igény az izgalmas, egyedi darabok iránt plusz az állami gazdaság által felajánlott keretek, amit a hozzáértő tudott a maga elképzelései szerint alakítani. A Herbák-Dermata-Clujeana alkalmazottjaként készültek az első cipők-táskák, melyek a művészeti alap Jókai utcai üzletében keltek el. Ráadásul azonnal: a hétközben érkezett új darabok a hétvégére rendszerint elfogytak.

Balázs Szekernyés Mártont, egykori idősebb kollegáját említi kedves kollegájaként. Szekernyés a bőrbatikolás technikáját alkalmazta munkajeleneteket feldolgozó bőrdomborművein. A közös munka éveiből származik az anyag, a szép bőr szeretete. Amit a kommunizmus idején még annyira nehéz volt beszerezni. Amihez mára korlátlan mennyiségben, de csakis importáruként lehet hozzájutni. („A napokban zár be Románia utolsó bőrgyára” – mondja Balázs.)

A rendszerváltás után induló vállalkozás előbb a Deák Ferenc utcában levő Fantázia nevű boltban kezdte el működését, -95-től pedig a jelenlegi helyen is üzlet nyílt. A kettő egy ideig párhuzamosan működött egymás mellett. A kereslet már nem ugyanaz, mint a kommunizmus éveiben. Balázs László metaforájával: „Időközben az történt, hogy kijutottunk a sivatagból, és amint kijutottunk, már nem olyan értékes a púp. A sivatagon kívül a tevének már nem kell púp.” Majd folytatja: „Nem az történt, hogy az emberek lettek kevésbé igényesek. Az emberek igényesek. Csak közben kinyílt a világ.” Ehhez a kinyílt világhoz igazodik az újabb üzlet, a Brassaival szemben, ahol lenvászon ruhák és cserépáru is kapható. A bőrkiegészítőkhöz tartozó arculat konkretizálódik, határozottan kezd megcélozni egy közönségtípust.
A tervezőműhely maradt a korábbi helyszínen, a diáknegyedben.

Hangulatát a tervezővel való beszélgetésem óta is érzem a Pell Art Erzsike-zsákomon: falra kiragasztott versrészletek, a művészként is dolgozó Balázs László munkái, Balázs Péter képei után készült reprók, családtörténetek, sok felcsavart színes bőrgöngyöleg, varrógép, sok-sok kazetta verssel-zenével. Honnan az inspiráció? „Az ember leül és rajzol” – mondja a tervező. Ebben a környezetben ilyen egyszerű.
És akkor a csajszis konklúzió: mért ne lennénk a Pell Art Jane Birkinjei? Megrendelésre minden fantáziánk teljesül.

Schiap

Címkék: , , ,