Arhívum: február, 2010

Egy remete portréja

szombat, február 27th, 2010

Kevés romániai divattervezőről hallottam annyi jót a szakmában, mint Oláh Gyárfásról. Így például a hazai szakma rettegett kritikusa, Ovidiu Buta is elismerően beszél a Rozalb de Mura divattervezőjéről. Ovidiu Buta szerint Gyárfás az, aki biztosan eljut Párizsba. És mitől ez a nagy bizonyosság: Oláh Gyárfás és a megfelelő csapat egymásra talált, és a Rozalb de Mura jellegzetes ruhái köré erős vizuális identitást építettek ki.

A kívülálló azt gondolhatja, ezt a Rozalb de Mura arculatát nem lehetett nehéz megformálni egy olyan konceptuális divattervező mellett, mint Oláh Gyárfás. Ennek a csíkszeredai művésznek ugyanis mindenről határozott elképzelése van, és ez merőben különbözik az összes hazai divattervező elméletétől. Ezt pedig úgy tűnik, hogy egyetlen alapelv generálja: az, hogy az alkotások az alkotó egyéniségének 100 százalékos lenyomatai kell legyenek. Gyárfás ezt szeretné elérni, viszont célját eddig nem tudta maradéktalanul megvalósítani, mert ahogy mondja: “Ez egy út, egy hosszú út, egy keresés, egy állandó mozgás. Tehát nagyon kevés olyan ruha van, amiről azt mondom, hogy ez most 95 százalékban az, amit én szeretnék.” Éppen ezért megveti a trendeket, és a munkáit soha nem ihleti egy bizonyos történelmi korszk, ruha, stb. “Magamon képzelem el azt, amit varrok, de nem varrom magamnak. Nem is személyre gondolok, amikor készítem a ruhát. A ruhán én úgy dolgozom, mint egy szobron, s mint a követ, úgy faragom, leveszel, odaraksz… épp úgy figyelsz a formákra és a részletekre, mint egy szobornál.”

Gyárfás a ruhákat minden külső hatástól mentesen szeretné megtervezni, úgy, hogy ne látszódjon rajtuk a Londonban, Párizsban, New Yorkban bemutatott alkotások hatása. A divattervező úgy gondolja a trendek fölösleges információkat hordoznak: ezek ritkán tükrözik a tervező egyéniségét, és nem mondanak el majdnem semmit a ruha viselőjének az egyéniségéről sem. Mi több, arról is meg van győződve, hogy az embereknek alig egy százaléka öltözik úgy, hogy a saját egyéniségét tükrözze az öltözéke, és ne a környezetéről szóló információkat hordozza.
Mindezt valahogy így fogalmazta meg nekem: A ruha csak egy eszköz, amelyet felhasznál az ember, viszont ez megváltozott a divatban. Itt azt az elvet vallják, hogy a ruha teszi az embert azzá, ami, és nem az ember a ruhát. Holott a ruha csak az egyéniséget, az embert kellene hangsúlyozza, az embernek kellene az alárendeltje legyen. “Akármilyen nagy tervező ruháját is viselnéd, akármennyi filozófia is van benne, akármennyi esztétika is van abban a ruhában, te legyél az, aki uralja az egészet!” – mondja Gyárfás.

Megvan a maga elképzelése a nemek megosztásáról is a divatban. Így meggyőződése, hogy a férfi és a női ruhák közötti különbözőségek a globalizációval el fognak tűnni, és az öltözködésünket csak az időjárás és az éghajlatváltozás fogja befolyásolni.

A csíkszeredai divattervező természetes anyagokból dolgozik. Az őszi-téli kollekciója például tiszta pamutból készült. Az izgalmas szabásvonalakat két színben, rózsaszínben és szürkében tervezte meg. Ezeknek az alkotásoknak egyik különlegessége, hogy ugyanazzal a szürkével és ugyanazzal a rózsaszínnel festették meg a kollekcióhoz használt kelméket, mégis más-más árnyalata van ezeknek a rózsaszín és szürke ruháknak…. Azt sajnálom, hogy ezeken a képeken ez az árnyalati különbség alig látszik.

A napnál világosabb, hogy Oláh Gyárfás egy igazi különc, és úgy látom, éppen ezért sokan kedvelik. Különc az öltözködésben is: naponta többször is ruhát cserél csak azért, mert szereti a ruhák friss illatát. Szereti a saját alkotásait viselni, régebben így tesztelte, hogy egy-egy darab milyen hatást vált ki a környezetéből.

(K.Gy.)

Ez nem egy táska, ez egy Pell Art!

kedd, február 23rd, 2010

A divatvilágban a válság egyik pozitív hozadéka volt a klasszikus darabok, a kézzel készült, igényes kivitelezésű kiegészítők iránti megnövekedett érdeklődés.

Az elmúlt két évben nem lehetett úgy felütni divatmagazint, hogy stílustanácsként ne azt olvastam volna, hogy tessék időtálló darabokba befektetni a pénzt. Tessék klasszikus szabásmintájú ruhadarabot vásárolni (ha már valamit), tessék bőrtáskába fektetni (lehetőleg hírnévvel rendelkező modellbe), tessék olaszoktól bőrcipőt venni, tessék megkeresni a szaktudás nyomát magán viselő kisszériájú, sőt rendelésre gyártott egyéni darabokat. Az, amit a nagy divatvárosokban a fast fashion által inflálódó trendek ellenében felfedeztek az elmúlt évtizedben, hirtelen univerzális tudássá lépett elő.

Ezekről a tanácsokról mindig a Pell Artra asszociáltam. A kolozsvári bentlakásnegyedben másfél évtizede kulturális helyszín a bőrárubolt – a Croco pizzázó, a Marty café és az ideggyógyászat négyszögében. A hely szimbolikus földrajza sem mellékes: a bentlakásból az egyetemre, könyvtárba, kocsmába, kiállításmegnyitóra, randira, moziba sietők nézik naponta ezt a kirakatot.

A kilencvenes évek végén a Pell Art bőrtáska státusszimbóluma volt a bölcsész egyetemistának (mára már nem ennyire egyértelmű a képlet). Emlékszem, külön örültem neki, hogy a „pici görög” táskába csőbe tekerve befértek az A4-es méretű kurzusok.

Balázs László, a Pell Art kitalálója a nyolcvanas évek óta készít kisszériás bőrkiegészítőket. A történet úgy kezdődött, mint a „divat a szocializmusban”-történetek általában: nagy igény az izgalmas, egyedi darabok iránt plusz az állami gazdaság által felajánlott keretek, amit a hozzáértő tudott a maga elképzelései szerint alakítani. A Herbák-Dermata-Clujeana alkalmazottjaként készültek az első cipők-táskák, melyek a művészeti alap Jókai utcai üzletében keltek el. Ráadásul azonnal: a hétközben érkezett új darabok a hétvégére rendszerint elfogytak.

Balázs Szekernyés Mártont, egykori idősebb kollegáját említi kedves kollegájaként. Szekernyés a bőrbatikolás technikáját alkalmazta munkajeleneteket feldolgozó bőrdomborművein. A közös munka éveiből származik az anyag, a szép bőr szeretete. Amit a kommunizmus idején még annyira nehéz volt beszerezni. Amihez mára korlátlan mennyiségben, de csakis importáruként lehet hozzájutni. („A napokban zár be Románia utolsó bőrgyára” – mondja Balázs.)

A rendszerváltás után induló vállalkozás előbb a Deák Ferenc utcában levő Fantázia nevű boltban kezdte el működését, -95-től pedig a jelenlegi helyen is üzlet nyílt. A kettő egy ideig párhuzamosan működött egymás mellett. A kereslet már nem ugyanaz, mint a kommunizmus éveiben. Balázs László metaforájával: „Időközben az történt, hogy kijutottunk a sivatagból, és amint kijutottunk, már nem olyan értékes a púp. A sivatagon kívül a tevének már nem kell púp.” Majd folytatja: „Nem az történt, hogy az emberek lettek kevésbé igényesek. Az emberek igényesek. Csak közben kinyílt a világ.” Ehhez a kinyílt világhoz igazodik az újabb üzlet, a Brassaival szemben, ahol lenvászon ruhák és cserépáru is kapható. A bőrkiegészítőkhöz tartozó arculat konkretizálódik, határozottan kezd megcélozni egy közönségtípust.
A tervezőműhely maradt a korábbi helyszínen, a diáknegyedben.

Hangulatát a tervezővel való beszélgetésem óta is érzem a Pell Art Erzsike-zsákomon: falra kiragasztott versrészletek, a művészként is dolgozó Balázs László munkái, Balázs Péter képei után készült reprók, családtörténetek, sok felcsavart színes bőrgöngyöleg, varrógép, sok-sok kazetta verssel-zenével. Honnan az inspiráció? „Az ember leül és rajzol” – mondja a tervező. Ebben a környezetben ilyen egyszerű.
És akkor a csajszis konklúzió: mért ne lennénk a Pell Art Jane Birkinjei? Megrendelésre minden fantáziánk teljesül.

Schiap

Kötelező szerelés a kertésznadrág és a kezeslábas

szombat, február 20th, 2010

Végre ismét divatos a kertésznadrág. A nyáron az a fontos, hogy ezzel a darabbal kontrasztot keltsünk. Úgy, mint Ralph Lauren: szakadt farmerrel és köröm cipővel, selyemmel és sportos sállal, barettel. Vagy akár alkalmi ruhaként is felvehetjük.

Jean Paul Gaultier keze alatt teljesen megváltozott a kertésznadrág: egy kicsit kacér és nagyon innovatív.

A szezon egyik must have-je a jumpsuit. Ezen a nyáron mindenki viselheti, és bárhová felveheti. Így lehet belőle hivatalos viselet úgy, mint Givenchy-nál, vagy Karl Lagerfeldnél.

Lehetünk benne sportosan elegánsak, mint Hermés manökenjei:

Nagyon sportosak, ha olyan jumpsuitokat veszünk fel, mint Lacoste vagy Julien Macdonald darabjai.

A Bottega Veneta modelljeihez hasonló kezeslábasokat akár shoppingra is felvehetjük.

A nyári ruhatárunk nőies, romantikus jumpsuitjaihoz inspirációs forrás lehet Roberto Cavalli vagy Etro kollekciója.

A jumpsuitokban még azok is kedvüket lelik nyáron, akik a bőrre esküsznek.

(K.Gy.)

Alexander McQueen imagináriuma

kedd, február 16th, 2010

Általában flexibilis szoktam lenni az aktuális divattervező-kedvenccel kapcsolatban: új szezon, új kedvenc. Van viszont öt név, aki mindig játszik a döntésben. Ez az öt név (ábécésorrendben): Marc Jacobs, John Galliano, Jean-Paul Gaultier, Christian Lacroix és Alexander McQueen. Azért pont ők, mert az általuk tervezett ruhákról a divatvilággal való legkorábbi találkozásaim óta minden további nélkül el tudom dönteni, hogy ez valóban és tipikusan az adott tervező műve. És ehhez mindenekelőtt az szükséges, hogy a ruha veszítsen funkcionalitásából, kapjon valamit abból az aurából, amit a műalkotásoktól szoktunk elvárni. És a divatbemutató ugyanúgy. És ez az, amiben Alexander McQueen említett négy társánál is többet tudott.

Öngyilkosságában az a legfurcsább, hogy éppen a divatlapokban zajló nagy optimizmus-kampányok idején történik. Nehéz az éppen aktuális életre szóló mondanivalók közé illeszteni. És nehéz jelentőséget sem tulajdonítani neki. Mintahogy utolsó kollekcióját/kollekcióit (ld. a Rorschach-tesztes motívumokat tartalmazó ruhákat) sem lehet most már nem a pszichózis valamiféle megnyilvánulásaként értelmezni. Isabella Blow tünetegyütteséből is érzékelhető valami. Ez az integrálhatatlanság érződik mindabban, amit csütörtökön bekövetkezett halála óta McQueenről írtak. Patetikus megemlékezések, elismerő nekrológok, s aztán gyors lekerülés a főcímek listájáról: kezdődik a New York-i divathét. Legfeljebb egy emlékezetes kollekcióval kevesebb.

Itt most nem szeretném pótolni az elmaradt gyászmunkát. Lassan amúgy is be fog érni. Inkább következzen az az öt emlékezetes jelenség, amit McQueennel kapcsolatban a leginkább kiemelendő.

1. Ruhákkal kapcsolatos tanítása: olyan ruhákat tervez, melyek generációról generációra öröklődnek majd. Helyes: vissza kell találni az öltözék családi hagyatékot képező funkciójához. Logikus egyébként: a kortárs divatszakmában is sokan vannak olyanok, akik egy meghatározó anyai-családi ruhatárnak köszönhetik szakmai iniciációjukat.

2. A divatbemutatón a modell sajátos dimenzióba kerül: egyedül van és egyedül kell kitöltenie egy óriási teret. És ez a feladat korántsem könnyen betölthető, erőfeszítés kell hozzá, mégpedig kivételes.

3. Vissza kell térni a szabásminták, a szabászati ismeretek kézműves gyakorlatához.

4. A növény- és állatvilág viselhetővé szelidítése folyamatos kihívás és sikertelen folyamat. A kudarcra magyarázatként ott van viszont az utolsó elv.

5. Az öltözet teátrális és majdhogynem integrálhatatlan.

Schiap

Öngyilkos lett Alexander McQueen

péntek, február 12th, 2010

Az angol divattervező halálhírét a designer munkatársai erősítették meg, de ennek körülményeiről egyelőre senki nem számol be. Az viszont tény, hogy Alexander McQueen alig egy hete, hogy elveszítette az édesanyját. Többen is elképzelhetőnek tartják, hogy ez volt az egyik oka az öngyilkosságnak.

Az angol Vogue főszerkesztője, Alexandra Shulman szerint Alexander McQueen hatással volt egy egész designer-genráció alkotásaira. Briliáns képzelőereje nem ismert határt, a divatbemutatóin ötvözte a designt, a teljesítményt és a technológiát. A modern kor egyik zsenije volt, akinek a gótikus esztétikáját világszerte befogadták.

Alexander McQueen márciusban kellett volna bemutassa az őszi-téli kollekcióját Párizsban.
(K.Gy.)